Az ötvenes évek üzenete: aldrin és dieldrin

A legtöbb vegyületet abban a reményben használjuk fel, hogy csakis ott fejti ki a hatását, ahová szántuk, aztán pedig angolosan távozik. Erre cáfolt rá az aldrin és a dieldrin rovarölő szer, amelyeket majdnem az örökkévalóságnak teremtettünk.

            Gyerekkoromban azt hittem, hogy az aldrin és a dieldrin lapulnak sunyin a légypapíron, és a tiszazugi asszonyok belőlük főzik a hamis Earl Grey teát, esetleg pontosan Aldrinnak és Dieldrinnek nevezik a feketekendős méregkeverőket. Tévedtem: igazában ezek is klórozott szénhidrogének, mint a HCH. Abban szintén hasonlítanak hozzájuk, hogy izomériát* mutatnak, egyszersmind többféle változatuk is hatásos rovarölő szernek bizonyult.
Közülük a hexaklór-hexahidro-dimetanonaftalén az 1940-es években vált ismeretessé. Az aldrint és a dieldrint 1949-ben írták le, és a Julius Hyman & Co. licence alapján a nálunk is jól ismert Shell cég forgalmazta, például Octalene és Octalox neveken. Az endrint és az isodrint úgyszintén a Shell próbálta kifejleszteni, igaz, kevés sikerrel. Pontosabban az Amerikai Egyesült Államok repülőterein mint egyetlen „túlélő” a kilencvenes években, csupán az endrin használható fel – még kimondani is kínos – eredeti céljától eltérően madárirtóként (a biztonságos repülés érdekében).
Az aldrinnak és ikertestvérének, az isodrinnak az alkotóelemeit kőolajból vonták ki. Akkoriban szinte minden ebből készült. A dieldrin az aldrintól, az endrin az isodrintól „született”, azonos kémiai eljárással, mondhatjuk: amolyan lombikbébiként.

Perzisztencia és biomagnifikáció

            Az aldrin és a dieldrin az elsők között volt, amelyek a perzisztenciára* felhívták a figyelmet. A környezetben nem bomlottak le, például az eredeti dieldrin mennyiségének még tizenhét évvel a kipermetezése után is 39 százalékát tudták kimutatni a talajból. S mivel zsírokban kitűnően oldódnak, bioakkumulációra képesek a lipidekben gazdag szövetekben. Például az angolna olyan elképesztő mennyiségű dieldrint képes magában felhalmozni (az élő szervezetek az aldrint gyorsan alakítják át dieldrinné), hogy egy békebeli ételadag belőle – annó dacumál – meghaladhatta az úgynevezett elfogadható napi felvételi értéket.
A nyolcvanas években, az Oldenburgi Egyetemen való látogatásom hétvégéjén házigazdám egy tengerparti malomfogadóba vitt el, ahol középkori kosztümökben szolgálták fel a ház egyetlen rendelhető ételét, a füstölt angolnát. Ezeket egy akasztókampókkal ékesített boton hozták be, és az már bizonyos, hogy egyik hal sem nyert volna szépségversenyt még Tambacoundában sem. A szájukban kis cetli lifegett a súlyukkal és az árukkal (akkoriban a dieldrin iszonyú drága lehetett). A legkisebbet választottam; azt mégsem tehettem meg – olyan hosszú kocsikázás után -, hogy azt mondom ezekre a fekete, hosszú és beszáradt szemű izékre, hogy inkább egy hamburgert ennék, pedig attól szintén már akkoriban is szívesen megkíméltem magam. Az angolna előtt átfagyasztott szilvapálinkát itattak velünk (mit mondjak: kellett innunk), s ezt cirkuszi mutatványokat megszégyenítő ügyességgel, magasról csörgedeztették alá egy ónkupába. Minden együtt volt tehát a dieldrin könnyű utazásához.

Az aldrin (balra) és a dieldrin (jobbra) szerkezeti képlete

            Hiábavaló lett volna félelmem? Dieldrinből ugyanis Franciaországban és Japánban mutatták ki emberi zsírszövetben a legnagyobb mennyiségeket, de ez sem érte el az 1 ppm-t. Vízi környezetben a kutatók valami további érdekeset tapasztaltak: a planktonok a vízhez viszonyítva több százszoros mennyiségben halmozták fel magukban az aromás klórozott szénhidrogéneket (közéjük tartozik az aldrin és a dieldrin is). E méreg töménysége a kis halakban már több százezerszeres volt, az azokat fogyasztó ragadozó halakban és madarakban több milliószoros (lásd ábránkat! – A szerk.). Ez a biomagnifikáció* jelensége. Mindezt szárazföldi táplálékláncokban is észlelték. A dieldrint felhasználó körzetekben radikálisan csökkent a ragadozó madarak (baglyok, héják, sólymok és sasok) meg a kis ragadozó emlősök (rókák és borzok) száma.

Az aromás klórozott szénhidrogének biomagnifikácója az Ontario-tóban (Colborn és munkatársai nyomán, 1997)

            Az aldrint és a dieldrint 1975-ben tiltották be a világ boldogabbik felén. Legtovább a termeszek elleni felhasználásuk tartotta magát: ez még nekik is sok volt. A termeszvárak felületét permetezték le velük, s jó tizenhét–huszonegy évvel az aldrin és a dieldrin alkalmazása után a kezelt talaj még mindig pusztítja őket, azaz végleges megoldásnak látszik.

Táplálékaink és küszöbértékeink

            Már csak az említettek miatt sem meglepő, hogy 1991 és 1993 között az Amerikai Egyesült Államokban kapható élelmiszerekben a dieldrint a maga 9 százalékával a leggyakrabban előforduló szermaradékok között találjuk (lásd grafikonunkat – A szerk.), jóllehet 1975-ben betiltották.
A lassan bomló, zsírban oldódó vegyületeknek nagy esélyük van arra, hogy megjelenjenek az olyan állatok tejében, amelyeket e vegyületekkel kezelt takarmánnyal etettek. Angliában 1987-ben – a korábbi betiltás ellenére – harmincegy tejmintából még háromban találtak nagy mennyiségű dieldrint. Ausztráliában 1988-ban még szinte minden húsfélében (baromfi, marha, sertés, birka, kecske, ló, kenguru húsában), tojásban és mézben is akadt dieldrinmaradék. Indiában 1983-ban az anyatejben az aldrin, Dél-Amerikában a dieldrin fordult elő a legnagyobb mennyiségben. Ezekben az országokban a csecsemők napi aldrin- és dieldrinfogyasztása meghaladta az elfogadható küszöbértéket.
De mit is jelentenek ezek a küszöbértékek? Jelenlegi tudásunk szerint ez nem egyéb, mint egy „felvállaltatott” kockázat, amelyre az orvosok és a statisztikusok e kockázat elemzésével egyaránt azt mondhatják: még elviselhető. Az EPA szerint tehát egymillió emberből egy fő (abban az esetben a legérzékenyebb) pusztulhat el. Maga a küszöb az élelmiszerekben a szermaradék megengedett értékével jellemezhető. Ezt a mennyiséget egy átlagos testsúlyú ember átlagos fogyasztással és átlagos idő alatt venné magához. Ennek legkínosabb problémája az, hogy az átlagos ember mindig egy fiktív személy, soha nem valóságos lényként gondolunk rá.

A Harmadik Világba (ezúttal Maliba) hordószámra száműzött dieldrin

            Hamar kiderülhet, hogy táplálkozási szempontból lényegbevágóan eltérnek egymástól a különféle nemzetek „átlagemberei”. Mennyi fókazsírt, paprikát vagy avokádót fogyaszt az átlagember, ha az eszkimó, magyar vagy ausztrál? S vajon a kockázatot elemző és a számokba feledkező statisztikus meggyőzően fogja-e megmagyarázni nekünk, hogy mi, sajnos, éppen az az egy túlérzékeny vagyunk a millióból, akiről ő termelési érdekekre való tekintettel lemondott? Továbbá – tűnődöm – sokféle vegyi ártalom létezik, s valamelyiknek valamely érzékeny kategóriájába mi valamennyien előbb vagy utóbb majd csak beleesünk, akikről – mint töredék százalékról – sorban lemondanak. Ma több kutató is mintegy 15 százaléknyinak véli azt a plusz halandósági arányt, amely valamilyen környezeti ártalommal hozható kapcsolatba.
Ekkor még szót sem ejtettünk arról, hogy Földünket nem csak az emberi faj lakja, hanem tőle eltérő érzékenységű és neki ugyanakkor teljes mértékben kiszolgáltatott állatfajok is. A másik probléma: ki dönt a „kezelésünkről”? A felírt gyógyszernek elolvashatom a mellékhatásait, és eldönthetem: vagyok-e annyira beteg, hogy megkockáztassam a beszedését?! Ám a növényvédőszer-maradékokkal tudtomon kívül etetnek, s mellékhatásaikról (például a csomagolásukon) még a felhasználót sem tájékoztatják. Rendben van ez így?
Ezért is fölöttébb fontos egy-egy vegyületnek az engedélyezési eljárása, amelynek során – környezet-egészségügyi mutatók figyelembevételével – jól vagy rosszul (többnyire hiányosan) elvégzett kockázatelemzés alapján döntenek. Képzeljük magunkat abba a helyzetbe, hogy egy mocsár kellős közepén állunk! Minden bizonnyal elveszünk, ha helyben maradunk, de ha felvállaljuk az ingoványon találomra való átkelést, akkor 90 százalék esélyünk van a túlélésre. Nem fogunk azonban habozni (a 10 százalék ekkor súlyos kockázatnak számít), ha ismerjük a kifelé vezető rövid és biztonságos utat. Valami ilyesfélét érzek akkor, amikor néha akár negyven párhuzamos (közöttük számtalan olcsó, toxikológiailag elavult) technológiát is látok egy-egy kártevő neve mellett a hazai engedélyezési eljárás eredményeként. Ilyenkor hajlandó vagyok azt hinni, hogy a gyakorlatban járatlan, ezért fölöslegesen elnéző egészség- és környezetügyiek minden esetben a kockázat elvállalása felé kalauzolnak. Pusztán azzal, hogy semmit sem tesznek annak érdekében, hogy ökotoxikológiai szempontból biztonságosabb növényvédő szerekkel váltsuk le az elavultakat.

Tiltva van, de forgalmazzák!

            Az aldrin és a dieldrin immunhiányos állapotot képesek okozni, megzavarják a gerincesek hormonális háztartását (a madarakban puha héjú tojások képződnek). Ellenben – meglepő módon – kevés, de annál nyilvánvalóbb tény mutat arra, hogy rákkeltők. Az aldrin és a dieldrin ugyanis a kivételek közé tartoznak, s úgy van rákkeltő hatásuk, hogy közben nem mutagének. Leginkább májbetegségeket okoznak, az enzimrendszert megváltoztatva. Hazánk az elsők között, még 1968-ban, a DDT száműzésére ráfejelve vonta ki őket a forgalomból!
            Mindazonáltal a kilencvenes évek észak-amerikai vegyészeti gyárai még mindig szállítottak aldrint és dieldrint a fejlődő országokba, annak ellenére, hogy odahaza ezek felhasználását 1975-ben, gyártásukat pedig 1985-ben betiltották. E különös piac dicsőségtáblája egyébként az alábbiakat mutatja: az első helyen a Velsicol Chemical Corp. áll az USA-ból (bevallottan endrin); a második helyezett a Royal Dutch Petroleum Co. mint Shell Pernis (Hollandia; aldrin, dieldrin és endrin); a harmadik a Quimica Potosi Mexikóból (aldrin, dieldrin és endrin). Mindhárom ország tiltja a saját területén való alkalmazást. A Shell 1954 és 1990 között gyártott aldrint és dieldrint. A munkásain végzett egészségügyi tanulmányok – meglepetést már nem is okozva – semmilyen egészségügyi károsodást nem mutattak ki. A Sandozon keresztül a Novartis birodalmába olvadó Velsicol (amelyről a későbbiek során még lesz szó) huszonnégy évvel azután fejezte be a gyártást, hogy köztudomásúvá vált az aldrin perzisztenciája és daganatkeltő tulajdonsága. Minthogy felhasználását az Amerikai Egyesült Államok területén betiltották, azt a Harmadik Világban (egy részüket Hollandián keresztül) használták fel. A kilencvenes évek közepén még tetemes mennyiségű dieldrint használtak Ugandában és Pakisztánban, sőt, Nepálban 1994-ben erdészeti csemetekertekben is szívesen használták az aldrint. Napjaink felmérései szerint Marokkónak és Szudánnak vannak a legnagyobb, toxikológiailag kifogásolható peszticidkészletei (például aldrinból, DDT-ből, fenitrothionból, g-HCH-ból, malathionból stb.). Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miként jutnak ezek a hatóanyagok az igencsak szegény szubszaharai államokba, akkor rá kell jönnünk: körülbelül 80 százalékuk iparilag fejlett országok kormányzati adományai útján érkeznek. Ezek az adományok, persze egyáltalán nincsenek összhangban a szükséglettel. Például Szudánba 1992-ben több metil-bromid érkezett adomány útján (ezt éppen napjainkban tiltják be a világon az ózonréteg rendkívül hatékony rombolása miatt), mint amennyit a következő tíz évben fel tud használni. Majdnem 7000 tonnára teszik azt a „használhatatlan” készletet, amely a Harmadik Világban eddig felhalmozódott. Szudánban Hasahissa annak a helynek a neve, ahol a már ott is betiltott peszticideket lerakják, s amelyeknek az elrozsdásodott hordóiból a talajba kerülnek a dicsőségüket vesztett, „most már” veszélyesnek minősülő vegyületek. Mindez csupán 500 méterre van a gezirai csatornától és másfél kilométerre a Kék-Nílustól. Gondolom, ez is a nem szégyenlendő állapotok egyik esete.

Az Amerikai Egyesült Államokban 1991 és 1993 között árusított élelmiszerekben leggyakrabban előforduló szermaradékok

            Kísért a Harmadik Világ híres egészségügyi szakértőjének, Jeyaratnamnak Technológia transzfer a fejlődő országokba című megrázó könyve. Benne egy képen azbesztgyár látható (az azbeszt ma már bizonyítottan rákkeltő), ahol rozsdás vasak, fületlen üstök és törmelékhegyek között kanyargó poros ösvényen barna bőrű, mezítlábas asszonyok a fejükön hordott vesszőkosárban szállítják a veszélyes hulladékot…

(ET verzió)