Janus-arcú peszticidek

A Környezetvédelmi Minisztérium felkérésére 1998-ban tanulmány készült a hazánkban alkalmazott peszticidek (kémiai növényvédő szerek) környezeti hatásairól. A Magyarországon engedélyezett 403 hatóanyag – a legújabb nemzetközi toxikológia kutatások tükrében – megdöbbentő képet mutat!

            Növényt termeszteni alighanem Földünk legfontosabb foglalkozása; nagyrészt a növénytermesztőktől függ élelmiszer-ellátásunk, és a növénytermesztés ad munkát a legtöbb embernek. Ám a mezőgazdasági növények 20-40 százaléka is károsodhat, ezt elkerülendő, egyre több kémiai növényvédő szert: peszticidet szórunk ki. Földünkön 1998-ban 750 kémiai és biológiai “hatóanyagot” használtak növényvédelemre! A peszticidek másodlagos hatásai miatt azonban nagy árat fizetünk: a növényvédő szerek elsodródnak; e kémiai anyagokkal hulladékkezelési és raktározási problémák járnak együtt; bekerülnek a levegőbe, a talajba, valamint a felületi és a talajvíz-készletekbe; az élelmiszerekben és az ivóvízben szermaradványok mutathatók ki. A kártevőkben és a kórokozókban pedig, amelyek ellen e szerekkel harcolunk, gyakran peszticidrezisztencia alakul ki.

A másik oldal

            Másodlagos hatás az ökotoxikológiai kártétel is – ez megnyilvánulhat akár valamilyen foglalkozási betegségben, akár a természetes élőrendszerek pusztulásában. Az ökotoxikológiai károsodás gyors mérgezési tünetekkel járhat együtt, de megjelenhet krónikus, lassú mérgeződések formájában, ilyenek például a bioakkumuláció (a vegyületek felhalmozódnak valamilyen szövetben, akár a tejben), a biomagnifikáció (a táplálékláncokban dúsulnak fel), a mutagenitás (az örökítőanyagot károsítják), a karcinogenitás (daganatképződéshez járulnak hozzá), a teratogenitás (születési rendellenességeket idéznek elő), az immunszupresszió (a betegségellenálló-képességet csökkentik), az allergia, a hormonális szabályozás zavarai, továbbá a krónikus idegrendszeri betegségek.
Az agrokemizálással növelhetők a terméshozamok, amelyekkel végső soron kezelhető a túlnépesedés kiváltotta táplálékhiány, egyúttal azonban felelőssé tehető a globális környezetszennyezésért is.
            A fogyasztókat egyre inkább foglalkoztatja az, hogy mit esznek és isznak. Egyre több fejlett országban tért hódít a biogazdálkodás, s noha a biotermékek a legdrágábbak, az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-Európában sokan látogatják a bioboltokat. De mind gyakrabban föllelhetők az úgynevezett integrált védelemben részesített termékek is, amelyek korszerű és csökkentett mennyiségű vegyszerekkel szintén drágábban termelhetők meg. Mindkét termelési módban a piacosság (a küllem) és a minőség (a valóságos tartalom) konfliktusban áll: a termék külső megjelenése alárendelt szerepet kap a fogyasztás biztonságával szemben.
A vegyi növényvédelem tárházából minden bizonnyal a rovarölő szerek a legveszélyesebbek. A szervetlen mérgeket (például az arzén- és higanysókat) a kőolajipar térhódításával, a negyvenes években a klórozott szénhidrogének (DDT, HCH stb.) váltották fel. Ezeket a vegyi háborúra való készülődés árnyékában, az ötvenes és a hatvanas években, a szerves foszforsav-észterek (dichlorvos, malathion, parathion, sulfotep stb.) és a karbamát idegmérgek (aldicarb, carbaryl stb.) cserélték fel. Ezt követték a hetvenes években a pirethroid idegmérgek.

Skandináv szigor

            A peszticidgyártás és -forgalmazás a hetvenes években óriási üzletté vált, s a piacon igen sok gyógyszergyártó cég is szerencsét próbált. A toxikológia – vizsgálati módszereinek fejlesztésében – követi a hatóanyag-fejlesztést. De mihelyt egy eltérő hatásmódú molekulával van dolga, minősítési rendszerében átmeneti zavar támad. Nem véletlen, hogy napjainkban – például a rovarölő szerek fejlesztésében – az új, ismeretlen hatásmódú vegyületek diktálják az iramot. Némi cinizmussal mondhatjuk, azért, mert ezekről még nincsenek terhelő adatok.

A Magyarországon engedélyezett 403 peszticid mérgező képessége

            A fejlett és a fejlődő országok engedélyezett szerválasztéka között óriási különbségeket találunk. Míg a világszerte legszigorúbb skandináv (dán, finn, norvég és svéd) előírások mutagenitási, karcinogenitási és ökológiai okok miatt évente öt–tíz hatóanyagot tiltanak be, addig a világ fejlődő felében a DDT még mindig használható. Szinte hihetetlen, de tény, hogy az Európából és Észak-Amerikából kitiltott, állatokon bizonyítottan rákkeltő DDT-t a régebbi nagyságrendben gyártja és forgalmazza például a brazíliai Quimica Hoechst SA és a Brazil ICI Ltd., a mexikói Fertimex, az indiai Hindustan Insecticides, a kínai Shenzhen Jiangshan Commerce Industry Co. és a Csuvas Köztársaság novocsebokszari vegyigyára. E szerek a nemzetközi kereskedelem csatornáján a trópusi eredetű termékekben (banánban, kakaóban, kávéban, mogyoróban stb.), sajnos, bejutnak az iparilag fejlett országokba is. A szakemberek azt mondják: a lassan bomló peszticidek globális körforgalmat írnak le. Ilyen lassan bomló szer a hazánkban még ma is engedélyezett g -HCH (= lindane) is.

Fantomkészítmények

            A két szélsőpont – a skandináv és az említett országok gyakorlata – között lebegnek a többiek. Van, ahol a veszélyesnek minősített hatóanyagokat tovább gyártják (például az Amerikai Egyesült Államokban a chlordanet és heptachlort, Olaszországban és Németországban az atrazinet, Dániában a parathion-methylt stb.), törvényes jogot szereznek a terméket pontosan meg nem nevező exporttevékenységre, s az odahaza betiltott terméket máshol értékesítik (például az atrazinet és a parathion-methylt hazánkban is). Az is jól bevált taktika, hogy az egész lejárt gyártórendszert - technológiaátadás címen - fejlődő országokba telepítik (például a DDT-ét Brazíliába, Indiába, Kínába, Mexikóba stb.). Előfordulnak úgynevezett fantomkészítmények is. Ezeket a hatóságok nem tiltják be, de a gyártók – s ez a megegyezés alapja – odahaza nem forgalmazhatják. Külföldi megrendelésre azonban továbbra is gyártják, és a kiszállításhoz a hazai engedélyt használják fel. Erre a trükkre azért van szükség, mert több fejlődő ország (például India) csak a szállító országában is érvényes engedéllyel bíró készítményt fogad be.
            Különféle felmérések szerint Marokkónak és Szudánnak vannak a legnagyobb, toxikológiailag kifogásolható peszticidkészletei (aldrin, DDT, fenitrothion, g -HCH, malathion stb.). De miként jutnak e hatóanyagok épp a rendkívül szegény szubszaharai államokba? Nos, mintegy 80 százalékuk az iparilag fejlett országok kormányzati adományaiként érkeznek oda. Mindez egyáltalán nincs összhangban a szükséglettel. Például Szudánba 1992-ben több methyl-bromide érkezett így, mint amennyit a következő tíz évben fel tudnak használni! Hasahissa annak a szudáni településnek a neve, ahol a már ott is betiltott peszticideket lerakják, s amelyeknek elrozsdásodott hordóiból a talajba kerülnek a dicsőségüket vesztett, veszélyes vegyületek. S ez mind csupán 500 méterre van a Gezirai-csatornától és másfél kilométerre a Kék Nílustól.

Saját irtószereink

            Néhány, nálunk még forgalomban levő hatóanyag heveny mérgező képessége olyan nagy, hogy a skandináv engedélyezési eljárás során automatikusan kizárnák őket. Nagyon sok, idült mérgezést okozó, és az örökítőanyag károsításával vádolt hatóanyagot (mutagént) használunk fel. A mutagén vegyületek 50–90 százaléka rosszindulatú betegségekkel hozható kapcsolatba. (Természetesen ismerünk nem mutagén rákkeltő anyagokat is.) A mutagén anyagok növekvő számából következően a daganatkeltő vegyületek aránya is csak nagyobb lehet. A daganatkeltő hatás megítélése igen bonyolult. Jelenlegi tudásunk állatkísérleteken alapul, s a besoroló Nemzetközi Rákkutatási Ügynökség (IARC) és az USA Környezetvédelmi Ügynöksége (EPA) a peszticidek között csak emberen valószínű és lehetséges daganatkeltőket tart nyílván. A skandináv rendszerben ez a minősítés is elégséges a kivonásukhoz.
            A születési rendellenességre vonatkozó (teratogenitási) adatok szintén állatkísérletekre vonatkoznak, azonban figyelmeztetők abból a szempontból, hogy a rendellenesség az utódnemzedékekre is kiterjed. A hormonális zavarokat okozó vegyületekre napjaink kutatásai hívták fel újra a figyelmet. Az, hogy a DDT és a madarak puha héjú tojástermelése összefügg egymással, egyike volt a legrégibb felismerésnek. Némelyik peszticidnek a betegségellenálló-képességet csökkentő hatására – egyebek között – az északi-tengeri fókák és a földközi-tengeri delfinek esete figyelmeztet. Az állatok nagymérvű pusztulását olyan vírusos betegségek okozták, amelyek addig nem voltak halálos kimenetelűek. Mikor az állatokat megvizsgálták, azt találták, hogy a szervezetükben – a tengeri táplálékláncon keresztül – nagy mennyiségű klórozott szénhidrogénszármazék halmozódott fel, s ennek következményeként az immunrendszerük megsérült. Ma már, sajnos, emberre vonatkozó példát is ismerünk: az eszkimó gyermekek nagy mennyiségű állati zsírt fogyasztva, abban jól oldódó klórozott szénhidrogént vesznek magukhoz. Az ő esetükben bizonyos betegségek előfordulásának valószínűsége gyakoribb, és a betegségek elleni védőoltásuk is igen rossz hatásfokú.

A Magyarországon engedélyezett peszticidek toxikológiai minősítése

            A nagyfokú környezeti változatosság miatt a hatóanyagok sorsáról ugyancsak keveset tudunk. Egy vegyület másképpen viselkedik eltérő pH-jú és típusú talajokban, oxigénben gazdag és oxigénben szegény viszonyok között. A 2. ábránk oxigénben gazdag viszonyokra vonatkozik, s megállapítható, hogy a vegyületek 9 százaléka legalább három hónapon túl megfeleződve túlságosan nagy környezeti kockázattal jár. A hatóanyagok 10 százaléka képes az élővizeket elszennyezni, azaz a megmaradó képességük (perzisztenciájuk) és vízoldhatóságuk olyan nagyfokú, hogy elérik a talajvizet, s ott merőben más bomlási viszonyok érvényesülnek. Az atrazine hatóanyagú (nálunk is használt) gyomirtó szerek például a talajvízbe vagy tavi üledékbe jutva nem bomlanak tovább. Ezért – másokkal együtt – Németország meg is tiltotta a felhasználásukat.

22 százalék tiltott lehetne

            Vizsgálataink szerint a jelenleg engedélyezett peszticidek 22 százalékát – az ökotoxikológiai szempontok alapján – ki kellene vonni a forgalomból, s további 9 százalékukkal szintén problémák adódnak. Így 69 százalékuk megmaradna növényeink kémiai védelmére. Ez egyáltalán nem kevés. Ám ha a betiltott szerek néhány területen konfliktust okoznának, a helyettesítésük megoldásáig kompromisszumok köthetők.
            Miért haladnak csigalassúsággal ezek a változások? Többféle okuk lehet: elsőként az, hogy a három minisztérium (a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium, a Környezetvédelmi Minisztérium és az Egészségügyi Minisztérium) között megosztott peszticidengedélyezési rendszerünk máig sem készült fel az érdemi éves szerrevízióra. Továbbá a hazai kereskedők nem ismerik kellően a toxikológiai adatokat, s megkockáztatom: nincsen olyan cég, amely egy minden tekintetben tényszerű ellenőrzés után “tiszta” maradna. (Van négy olyan cég, amely 60-80 százalékban forgalmaz toxikológiailag elavult hatóanyagokat!) 
            Az egészségügy és a környezetvédelem által képviselt fogyasztói és alkalmazói (permetezők!) érdek a legtöbb országban mindig is szemben állt a peszticidkereskedelmi lobbival. Hazánkban átgondolatlanul liberalizált a veszélyes anyagok kereskedelme; jelenleg több szabad forgalmú peszticid használata súlyos környezeti kockázattal jár együtt, némelyiket pedig a mellékhatásokra vonatkozó információk közlése nélkül reklámoznak. Fölöttébb fontos lenne, hogy a növényvédő-, a környezetvédő- és a toxikológusképzésben – az egyetemi oktatás színvonalán – kellő súlyt kapjon a peszticidek mellékhatásával foglalkozó stúdium. Az pedig elsősorban az egészségügyi és a környezetvédelmi tárcáktól várható el, hogy kezdeményezze – skandináv minta alapján – a hosszú ideje halogatott szerrevíziót.

(ET verzió)