Darvas B., mint Karachi D. J. (1998): Gyökerek. 7. Inger. Liget, 1998. november, 11 (11): 69-71.
Darvas Béla

 

Gyökerek (7) – Inger

            Har du noen gang møtt ett troll (azaz: Találkoztál már trollal)? Én igen – legalábbis a szobrával –, nem messze Lillehammer lejtőitől, ahol az 1994-es téli olimpia volt. Sokféle van: az éjszakai erdőkben a koronák közt zúgó erdei skogtrollet; a nappal vízililiomos tavakban rejtőzködő nøkken, amely néha holdfény-színű paripaként kikel a partra; a magával egyetérteni képtelen 12-fejű bergtroll; a cápa szájú, algaruhájú tengeri sjøtroll, hogy csak a legfontosabbakat említsem, legalábbis Theodor Kittelsen rajzai szerint. A mezei troll viszont általában hatalmas tokmányú, hihetetlenül nagy fülű, a feje búbján kopaszodó csúnyácska teremtés. Hosszú kezei a térdei alá érnek, irdatlan lábfejének ujjai gyakran kikandikálnak az elnyűtt bocskorából és bojtos végű farkát szégyenlősen tekergeti maga körül. Az ijesztő külső persze többnyire jóságos természetű, szeretetre vágyó szívet takar. Szeretik, ha királylánykák kurkásszák az üstöküket. Némelyek viszont igazi rémségek, akik gyökér-hajjal, egy szemmel és három kézzel úgy emelkednek árnyként az éjszakai erdők, mint a sötétben bujkáló ellenforradalmárok az 56-os Magyarország fölé. Inger troll-szakértő, imádja a meséket. Azt mondja, hogy az emberek azért gondolják óriásnak a troll-okat, mert Kittelsen óriásnak festette őket. Az igazság azonban az, hogy vannak közöttük kicsik is, akik a házak pincéjében élnek. A biztos ismertető jele ezeknek a csupasz malacfarkocska, mert az viszont nincs a törpéknek. A törpéket nisse-nek hívják, ők általában karácsonykor fordulnak elő, pocakosak, piros orruk van és igen pajkosak. A törp-hölgyeket hulder-nek nevezik, akik viszont az erdőben élnek és szirénekhez hasonló csábdalokkal csalogatja a sűrűbe a fiatal legényeket.

            Inger magas, csinos, eleven norvég nő. Rövid egyenes szőkésbarna haja és kék szeme van és természetesen semmi smukk. Mosolya oly széles, amilyen egy mosoly és a szíve oly hatalmas, amilyen egy szív csak lehet. Édesapja különös ember volt. Idegen-imádó. Mindenkit felszedett a környéken, aki külföldi volt és hazavitte a családnak megmutatni. Ott aztán megvendégelték a jövevényt, aki alig értette mi történik vele, miért ez a szokatlan ünneplés. Az apja beszélgetés közben próbált az idegen bőre alá furakodni, megérteni hogyan érez, mire gondol, milyen értékrendet épített fel a népe magában. A család később, miközben alant ütemesen morajlott a tenger – a petróleumlámpa mellett –, sokat beszélt róluk, elképzelve a világot ahonnan jöttek és ahol ők sohasem voltak. Dániában is találkoztam hasonló szokással. Inger, apja példáját követve, ismeretségünk kezdetén kicsit zavarba is hozott – az egyébként nehézkes, gyanakvó természetű norvégokhoz viszonyított gyors – barátkozása, korainak tűnő invitálása és palástolatlan érdeklődése kapcsán, amely azonban mindig mértéktartóan ügyelt arra, hogy személytelen maradjon, tehát az errefelé ritkán látott magyarnak szólt. Jó tudni errefelé, a magánélet Skandináviában tabu, csak akkor tartozik rád, ha személyes érzések vezetnek.

            Hófehér házuk Drøbak egyik parti szirtjén a tengerre néz. Óra helyett itt a hajóforgalom is megteszi. Különös érzés figyelni, ahogyan a nappali széles üvegablakában tovaúsznak az Oslóból jövő, menetrendszerinti többemeletes tengerjáró hajók. Ezek egyike másika az, amely az alkoholmámorra vágyókat szállítja. Irdatlanul drága itt felönteni a garatra. Bor és pálinka csak a városokban és ott is csak speciális boltokban kapható. Az árukról jobb nem is beszélni. Egy alkalommal az egyik, az intézetben dolgozó négyórással beszélgettem, aki hamar elmondta magáról, hogy ő alkoholista. Most éppen egy rehabilitációs kúra végén tart. Szerinte a mámor csúcsa az, amikor a kép elszakad. semmire sem emlékezni. – mondja. Nálunk általában a jó kedvért isznak. – mondom – A dolog lényege megállni a csúcson és ott maradni még kommunikációképesen. Aztán nyugtáztam a döbbent arckifejezését. Honnan lehet tudni, hol ez a szint? – kérdezi, de erre már nem tudok válaszolni. Szóval a Németország felé induló hajók némelyike, akár a kínai ópiumbarlangok verandája, ahol olcsó alkohollal el lehet érni az oda és visszautazás során a tartós képszakadást. Sokan csak kényszerből, biztatásra szállnak ki kicsit a túlparton, aztán jönnek is vissza azonnal; a pult (amíg uralható a pozíció) és a vodka sörrel menü kísértése igen erős. A vám viszont kíméletlenül szigorú a palackokat illetően.

            Tehát három és fél millió norvég és a hatalmas, szinte érintetlen tengerparti terület. A világ egyik utolsó paradicsoma. Szinte fájóan tiszta levegő, iható patakvíz, segítőkész, rendszerető – lopást és csalást csak hírből ismerő – emberek. Elgondolkoztató kontraszt a szívós, okos, betörésre alkalmatlan, kegyelmet alig ismerő, a távolságot kutató és a tengeri kalózkodásban páratlan vikingharcosokra gondolva. Közelben rokonok; délre a dánok, akik sokáig uralták Norvégiát, de nem sikerült a skandináv ø helyére illeszteni a német nyomdagépek által hozott ö-t, csak a megalkuvó Dániában, és keletre az okoskodó svédek, akik mindig mindent jobban tudni vélnek. Ja, és északon, ahol már senki más meg nem él a hó és jég legyőzői, a lappok. Megigéző természet, de ingerszegény élet. A kevés napsütésre megolvadó hegycsúcsokról csordogáló, kőbe vésett források alatt virágot nyitó jégkorszaki reliktum-fajok. Északon az első napsütéses reggelen mindenki szabadságra megy. Norvégia más napsütésben és télen. A hosszú tél és a sötétség depresszióra hajlamosít. Inger álmainak országa Görögország. Általában Kréta szigetén nyaral, elbűvöli a hófehér házak között vakító napsütés, a görög zene, a bor és a férfiak tüzes fekete szeme. Persze csak plátói viszonylatban. Ritka jó házasságban él a kissé mackós, állandóan valamit bütykölő, szófukar férjével. Nem fogadott vakságot. Ugyanazzal a természetes nyíltsággal néz meg egy férfit, ahogy nálunk egy férfi néz meg egy nőt és ugyanúgy képes róla beszélni. De csupán ennyi.

            Napokat töltök náluk. Lemegyek a tengerhez, hallgatom, ahogy a kifutó hullám robaja az egymáshoz ütődő kavicsok sistergésébe vész. Olvasgatok, és találgatom mit mesélnek a kavicsok. Ebédkor Inger leszól, aztán beszélgetünk mindenféléről. Sötétedés előtt biciklin hazafelé indulok; úgy másfél óra az út a szundikáló egyetemi faluba. Hazaérve eltévedt cseh egyetemistákkal találkozom. Feljöttek a templomhoz, azt hitték a körül van a city, pedig dehogy. Itt a templom körül a füves, rusztikusan csak alig faragott kövekre vésett neveket rejtegető temető van. Szállást keresnek. Már sötétedik a keresgéléshez, egy kutyát sétáltató norvég férfi jön oda hozzánk és rövid beszélgetés után felajánlja nekik, hogy náluk ingyen megszállhatnak. Elképesztő esemény 1992-ben. Ha mindehhez hozzágondoljuk, hogy a norvégok nem lelkesülnek az Európai Unióért nehéz a dolgokat összeegyeztetni. Pedig csak arról van szó, hogy félnek attól, hogy gyorsan kisebbséggé válnának idehaza.

 

(kézirati verzió)