Egy Nobel-díjas: a DDT

Jött, megoldott, tündökölt és néhány évtized alatt toxikológiailag megbukott – írhatnánk e sorozat majdnem minden darabja elé. A DDT megfelel szinte az összes kritériumnak, amelyért ma egy „bolhaport” megköveznek. Gyakran példálódzunk vele, és azt hisszük, ő már a múlt...

            Elsőként – 1874-ben – Othmar Zeidler hozta létre a diklór-difenil-triklóretán (rövidítve DDT) névre hallgató vegyületet. Rovarölő tulajdonságát 1934-ben Paul Herman Müller fedezte föl, s 1948-ban orvosi Nobel-díjat kapott érte. A vegyületet – Gesarol, Guesarol, Neocid, Supracide Combi és Ultracid Combi néven – a második világháborúban a tífuszt, pestist, maláriát és sárgalázt terjesztő tetvek, bolhák és szúnyogok ellen használták. No meg persze, növényvédelmi célokra is, például az Európában éppen hódító kolorádóbogár ellen. Amerikai hadifogolytáborokban a foglyokat szinte bepúderezték vele – mesélte édesapám. Mennyire más is volt ezután ruhatetű meg tífusz nélkül, de felejthetetlen a gezarolos krumpli „bukéja” is, amely majdnem elérte a tóthárpádi paradicsomlevesbe – bontófésű képében – merülő Lucifer hatását, s amely után fájdalmasan csalódnunk kellett utolsó polgári mentsvárunkban is, az ízletes házikosztban.
            A rovarok között hamarosan megjelent a DDT-rezisztencia jelensége: az egykor hatásos DDT-mennyiség sokszorosát is elviselni képes csoportok szelektálódtak ki. Aztán következtek a halakkal és a madarakkal kapcsolatos ökotoxikológiai problémák. Majd kiderült, hogy – elszennyezve az élővizeket és a talajt –, az élőlényekben bioakkumulációra* és a táplálékláncon keresztül biomagnifikációra* is képesek. Rachel Carson könyve, a Néma tavasz 1962-ben világosan elmagyarázta a DDT-t övező ökotoxikológiai problémákat. Az írás nyomán támadt nagyfokú érdeklődésnek köszönhető, hogy az USA akkori elnöke, John F. Kennedy külön bizottságot nevezett ki a tények feltárására. A krónika Abraham Ribicoff szenátor nevét jegyezte fel: ő sokat tett azért, hogy a DDT-t az 1970-es években betiltsák. Ám a DDT maradéka ezt követően sem csökkent olyan mértékben az amerikai egyesült államokbeli táplálékokban, mint ahogyan azt sokan gondolták. Ennek egyik oka a dicofol volt; ezt még 1957-ben kezdték el Keltane néven gyártani, és szennyezésként 1–20 százaléknyi DDT-t tartalmazott, azonban a gyártónak ezt nem kellett feltüntetnie a csomagoláson. Ez a szokás máig megmaradt. Az Environmental Protection Agency (EPA, az Amerikai Egyesült Államok Környezetvédelmi Hivatala) már 1983-ban javasolta, hogy tiltsák be a dicofolt. Mindeközben a gyártók ígéretet tettek, hogy a Keltane DDT-tartalmát fokozott mértékben csökkenteni fogják, s azt 1988-ra valóban 0,1 százalék alá szorították. Noha a dicofol ugyanúgy immuntoxikus és ösztrogén agonista* diklór-difenil-diklóretilén-, azaz DDE-származékká bomlik, mint a DDT, 1997-ben – sokak meglepetésére – mégis átcsúszott az EPA újraengedélyezési eljárásán. A máig a piacon maradt klórozott szénhidrogéneket – a dicofolt, az endosulfant, a methoxychlort – egyszer majd, reményeink szerint mégiscsak betiltják...

A DDT és társainak szerkezeti képlete

            Hazánkban a Budapesti Vegyiművek gyártotta a DDT-t – az andalúziai arénákat idéző – Matador néven, de a Nitrokémia Ipartelepek sem volt rest, lásd Nikerol és Pernit nevű termékeit. A Csepeli Ásványolajgyár „csavart rajta egyet”, és Holló 10 néven egy ásványolajban oldott készítménnyel lepett meg bennünket. Kár. A magyar köznyelv találóan gezarolnak fordította a külhoni készítményt, a Gesarolt. (Pályakezdésemkor egy méregraktárkezelő, a kissé retardált, de roppant eredeti Sanyika az elintézett dolgokat csak „akkor gezarol” megjegyzéssel nyugtázta.) A korabeli szaktanácsadás még úgy szólt, hogy keverhetjük nyugodtan – a hatását fokozandó – ólomarzenáttal!

Nicaraguában és Ugandában ne szoptassanak!

            A DDT-t aztán 1968-ban a világon elsőként nálunk vonták ki a forgalomból! Nem kétséges számomra, hogy Carson könyve után az örökké gyanakvó Nechay Olivér keze volt a dologban, akihez hasonló nagy formátumú toxikológus egyéniség hiányát igencsak sínyli a mai hazai növényvédelmi irányítás. Az Amerikai Egyesült Államokban 1972-ben tiltották be a DDT használatát. Emlékezetem szerint 1980-ban a honi növényvédelem akkori főköztisztviselője azt parancsolta – az ő szavajárása szerint „vízfejű” – beosztotthadának, hogy „elég legyen már a DDT-vel való példálózásokból: az már a múlté!”
            Nem így történt: megfogtuk, de mégsem adta meg magát. Az Egyesült Államokban húsz évvel a betiltása után is kimutathatók DDT-származékok például dél-kaliforniai talajokból és folyók üledékéből. Noha a hetvenes években a klórozott szénhidrogéneket igen sok országban kivonták a forgalomból, azok 1990-ben azonban még mindig nagy mennyiségben voltak megtalálhatók az emberek zsírszövetében. Némelyikük ugyanis megkötődik és elraktározódik a lipidekben gazdag szövetekben; a zsírszöveten kívül ilyen a here, a petefészek, az emlőmirigy és a csontvelő is. Fogyáskor és szoptatáskor ezek a vegyületek is mobilizálódnak. Nicaraguában a Somozaéra alatt a hatóanyag nagymérvű használata miatt az anyatej DDT-tartal-ma 42-szerese–45-szöröse volt annak az elfogadható értéknek, amelyet a WHO megállapított! De igen tetemes értékeket mértek Ugandában is. Azokon a területeken az anyáknak azt a tanácsot adták, hogy ne szoptassák a csecsemőiket.

Malária vagy DDT?

            Európa után Afrika is szerette volna kivonni a DDT-t, ám az akkori egyéb készítményekkel nem volt képes hatékony szúnyogirtást megvalósítani. Az ottani hőség miatt az egyébként piacot hódító foszforsav-észterek túlságosan gyorsan bomlottak. Nem úgy a DDT, amely jókora környezeti stabilitásról árulkodik, s ez a tulajdonsága az egyik forrása a vele kapcsolatos problémáknak is. Talajokban mindössze évi 5 százalékos átalakulását tapasztalták. Fő bomlásterméke, a már említett DDE sem sokkal kellemesebb. Vízi környezetből tíz év múltán is szinte változatlan mennyiségben mutatták ki. Persze, a malária problémáját sem szabad lebecsülnünk! A DDT-vel végzett szúnyogirtás csupán a hatvanas évek Indiájában 100 ezerre mérsékelte a 75 milliós betegszámot! S akkor még nem szóltunk az igazi szúnyogok családjába (Culicidae) tartozó mintegy 2500 faj által a trópusi területeken terjesztett sárgalázról, a filariázisról* és az arbovírusokról*, sem az egyéb – a vektor szerepre úgyszintén alkalmas – rovarcsoportokról: a cseszlékről és törpe szúnyogokról.
            Afrikának akkor választania kellett, és a malária ellenében a DDT mellett döntött. A nemzetközi kereskedelem révén azonban a gyártáskihelyező Európa is „kap” belőle a trópusi gyümölcsökkel, „visszavásárolva” a szermaradékot. Például az illóolajokban gazdag narancshéjban felhalmozódhatnak a klórozott szénhidrogének. Talán a jelenség iránt mutatkozó olaszországi érdeklődés sem véletlen, mivel ott igencsak nagy keletje van a kandírozott narancshéjjal dúsított süteményeknek. Azokból a trópusi országokból, ahol még ma is használják a DDT-t, az a nyers kávéval (Dél-Amerikából), a kakaóbabbal (Afrikából) vagy az amerikai mogyoróval (Kínából) érkezik hozzánk, szermaradék formájában.

Porozás DDT-vel szúnyoglárvák ellen

            A világkereskedelem előtt ma nincs lehetetlen. Aggályunk azonban nemcsak a növényekre vonatkozhat: a DDT-vel elszennyezett folyókban és tengerekben a biomagnifikáció útján „turbósított” halak is ugyanebbe a kategóriába tartoznak. Hogyan hatnak ránk ezek az anyagok, ha már köztudomásúan velük élünk, sőt utódaink is kapnak belőlük? 1930 óta több millió tonna klórozott szénhidrogént gyártottak, s ennek 20-30 százaléka a talajokba és az élő vizekbe került. Innen tovább indult hódító útjára, a táplálékláncban terjedve (és feldúsulva) elérte az óceánokat, és ma már a sarkkörön túl élő állatok, köztük a fókák zsírszöveteiből is kimutatható. Így néz hát ki az emberiség „szennybemenetele” (a’ la Moldova György) jelzetű akcióprogram egyik műsora.
            Az emberi zsírszövetben található DDT-t illetően Costa Rica és Zaire tartják a világcsúcsot. Az 1980-as években ott az emberi zsírszövetminták 60 ppm koncentrációban tartalmaztak DDT-t, ami már 10 ppm fölött is igen derekas teljesítménynek számít (lásd India, Mexikó, Pakisztán).
A DDT és származékai – ha a dózis nem okoz azonnali halált, és amellett hosszan tartó kapcsolat áll fenn a szervezettel – az ösztrogén szabályozó hatását fölborítani képesek a gerincesekben. A halaknak és a teknősöknek az ivari fejlődésében okoznak rendellenességet. Abberáns szexuális és költési viselkedést mutatnak az ilyen halat fogyasztó madarak (például üres fészken kotló sirályok). Sokan úgy gondolják, hogy a csúcsragadozó nagy madarak (például a vándorsólyom) a tápláléklánci feldúsulás következtében tűntek el környezetükből. A DDT a madarak ivarszerveiben felhalmozódva sterilitást okoz, illetve a lerakott, abnormálisan puha héjú tojásokban az embriók nemi szerveinek fejlődési rendellenességét váltja ki. Egyre több adat szól amellett, hogy a klórozott szénhidrogének – az ösztrogénreceptorhoz kötődve – az emlőrák kialakulását segítik elő. Emellett a májban (egérben és patkányban) rendellenes sejtosztódást idéznek elő, egérben nyirokdaganatot, emberben mellékvese-problémákat okozva. Az International Agency for Research on Council (IARC, Nemzetközi Rákkutatási Ügynökség) listája szerint a DDT az emberre valószínűleg rákkeltően hat. Mindezeken kívül a vegyületnek immunszupressziót* előidéző hatása is ismeretes, hiszen csökkenti a szervezet védekezőképességét.

DDT – új helyszínnel és új nevekkel

            Az Amerikai Egyesült Államok és Európa területén betiltott DDT-gyártást az érintett cégek a fejlődő országokba telepítették át, és mai termelésük rekord nagyságot ért el (az új gyártók: a Quimica Hoechst SA és a Brazil ICI Ltd. Brazíliában, a Fertimex Mexikóban, a Hindustan Insecticides Indiában). Napjainkban a maláriaszúnyog elleni védelemben egyrészt Afrika és Dél-Amerika másként dönthetne, de a gyárak továbbra is működnek és ontják az „áldást”. Másrészt Kína, mint az egyik legfőbb hagyományos gyártó, a mai napig csak az úgynevezett szigorúan korlátozott kategóriába sorolta be a DDT-t, azaz csak bizonyos növények termesztésében illik azt alkalmazni. Kína bizonyos vonatkozásokban ma a világ második legnagyobb peszticid-exportőre és -importőre. A Shenzhen Jiangshan Commerce Industry Co. 1996-ban még DDT-t forgalmazott (ezenkívül lindane-t, parathion-methylt, paraquatot és PCP-t, ám róluk majd a további folytatásokban írunk).

Egy magyarországi mocsár DDT-porozása (Dr. Zoltai Nándor felvételei az 1963-ban kiadott Magyarország csípő szúnyogjai című könyvből)

            Dacára annak, hogy a Szovjetunió 1970-ben betiltotta a DDT-t (a dicofol foglalta el a helyét), alkalmilag még a nyolcvanas évek végén is engedélyt adott annak felhasználására, Novocsebokszárban (Csuvas Köztársaság) pedig még fokozták is a DDT-gyártást. A nyolcvanas években a világ DDT-vel legszennyezettebb területei között tartották nyilván Azerbajdzsánt, Moldáviát, Örményországot, Üzbegisztánt és Tádzsikisztánt, ahol a talajok feléből mutatták ki a DDT jelenlétét. Az ott 1989-ben megvizsgált vajmintáknak az 52 százalékában ötször több DDT volt a megengedhetőnél. India 1997 júniusában maláriaszúnyog elleni védekezésre újra engedélyezte a DDT-t: az 1993 utáni felhasználást ma évi 8 ezer–9 ezer tonnára becsülik. Bizonyára nem véletlen, hogy az ekkor megvizsgált tehéntej 80 százalékában DDT és 82 százalékában HCH is volt (ez utóbbiról ugyancsak egy másik alkalommal írunk). De olyan is akadt közöttük, amelyikben a DDT mennyisége negyvenszerese (!) volt a megengedett határértéknek.
Mármost kell-e csodálkozunk az óceánok DDT/DDE-tartalmán és a bálnák, a játékos kedvű delfinek meg a fókák pillanatnyi „belbecsén”? Eszkimónak lenni sem lehet már a régi...

(ET verzió)